Homály úszik égen, földön,
harmat csepp a mérföldkövön.
leng a szélben fáknak ága,
tépi lombját, ősz mostohája.
Nyerít a ló, csattan az ostor,
nyikorgó kerék, stoppol a vándor.
Gőgös paraszt veri lovát,
nem ismeri vándor bátyát.
Ködbe vész a paták hangja,
ostor súlya csattan rajta,
megy a vándor, nyeli a ködöt,
kerülgeti a sáros gödröt.
Folyik a víz, víznek árja,
sárga levelek úsznak rajta,
korhadt palló szeli útját,
nyögve tűri a vándor súlyát.
Csendes falu roskadt háza,
könnyet csal öreg arcára,
poros viskó szürke homálya,
emléket idéz gyerek korára.
Üres ház, és fájó emlék,
régen nem lakják a fecskék.
könnyes szemmel tovább ballag,
anyja sírján gyászos szalag.
Térdre rogyott, megtört szíve,
eszébe jutott minden bűne,
át ölelné édes anyját,
meg csókolja a fejfáját.
Megy a vándor, nyeli a ködöt,
büszke szíve összetörött,
ott lépked az útnak martján,
nem léphet át már a múltján.