Megtépázott és meggyötört lelkem
hangosan felsikít… itt legbelül
elkeseredve, oly némán szenved
elhagyva, anyaszült meztelenül.
Cafatokra tépve a múlt létét,
így emlékfoszlányok hada kísér.
Amint keselyű áldozat vérét
szívja, a démon fűt-fát megígér.
De az elmém tudja – harcolni kell!
Nem szabad feladni, hisz nem győzhet
ellenem! Riválisként irigyel.
Vesztesként poklok mélyén rejtőzhet.
Az idő elhozza az enyhülést,
valamint pszichémnek megbékülést.
5 hozzászólás
Kedves Ilona!
Fájóan csengenek a sorok!
Sikerült ábrázolnod a melankólia igazi képét!
Nagyon jó a hozzáállásod:
“De az elmém tudja ? harcolni kell!”
Gratulálok!
Szeretettel:sailor
Szép napot!
Kedves Sailor!
Köszönöm az olvasást.
Szeretettel Ilpaki
Nagyszerű melankólia elleni szonett, kedves Ilona.
Nem kérdezem meg kezelőorvosomat, gyógyszerészemet… ?
Kedves Imre!
Köszönöm, hogy olvastad versemet.
Szeretettel: Ilpaki
“Az idő elhozza az enyhülést,
valamint pszichémnek megbékülést.”
Így igaz.
Szeretettel: Rita