érzem már letűnni rózsaszín világom
érzem, ködbe veszik boldog gyermekkorom
s a bizonytalan, szürke, kemény életből
visszafelé mennék , de múltam csak álom
nincs bennem felelősség. nincsen értelem,
mi felfoghatná, hogy tényleg azt kell tenni
arra kell menni, ahova sodor az ár
jó-e az, ha ezért hajtok keservesen?
menekülnék, és hát nem is csinálok mást
hol mocsokba süllyedek mint egy vadállat
hol elmerülök sárgult szélű érzések
halmában, mik derengenek múlt ködén át
az elmúlás gyerekkacaja cseng bennem
egy előző élet hangtalan visszhangja
kamaszkorom por- s hamurétege fedi
szívem s most egyre csak bele-beleremeg
gyászoló fák és november-áztatta táj,
ahogy suhanunk az elmúlás felé… vagy
hófehér ünnep-illatú tél, mondd, ó mondd
hova lettél, életem mért ilyen sivár…?
2006.november 2. 00:52
2 hozzászólás
Szia! Érdekes, elgondolkodtató lett. Az adatlapodon a bemutatkozásodban magamra ismertem. Mintha csak én írtam volna. 🙂 Üdv.: Zemy
szia, örülök:) egyébként nálam már omladozik a kőfal, de legbelülre azért nem engedek be akárkit:)
barátsággal,
gedi