Éj szőtte rá fekete leplét.
Poklomból már láttam nagyon jól:
te vagy, kiért élni szeretnék.
Hiszem, hogy lényed varázsforrás,
hát hagyd, hogy megmártózzak benne!
Tudod, az én szívem csak rozsdás
vas, de kezedben csillag lenne.
Rám terült már a roppant idő,
s voltam a vihar szerelmese.
Így lettem én egy éjbe illő,
feledés ajkára írt mese.
Söpörd hát el csúf varjúhajam!
– arcomon huny a tavalyi tél.
Te vagy reményem, fehér galamb,
de bírám is, ki újra ítél.
2 hozzászólás
Érdekes a címhez a kategóriaválasztás. Az ember nem nagyon kéri a szerelmesét, hogy mentse meg. Ha jól gondolom, te ebben a versben Istenhez kiáltasz. Gondolom ezt a vers hangulatáról, a fehér galambról, az ítéletről. Rozsdás vasat csak Ő képes csillaggá változtatni.
Szépek, erőteljesek a képeid, egy segélykiáltás az egész vers.
Gratulálok! Klári
Szép vers! Legyél csillag a kezében.
Ágnes