Csak ülök,
s őszül a lelkem.
Kontyba fogott emlékek
szívemre feltűzve
élnek,
minden nap olyan más,
s én minden nap olyan más vagyok…
Kócos, gubancos aranyhaj-álmok,
egymásba olvadó két gyertyaszál,
megfésülöm hajam, hisz jön a tavasz,
érzem a szélben, már az ajtóban áll.
5 hozzászólás
tetszet a versed gratulalok hozza
Köszönöm, Eszter!
Kedves Kicsi Kavics! Most találtam rá a versedre, nagyon tetszett. Jók a képek, amiket a használsz, megfogott. Gratulálok hozzá! Andika
Örülök, hogy tetszett a vers, és köszönöm szépen a gratulációt is! Üdvözlettel: Kicsikavics 🙂
Másságos megközelítés, ált az elmúlás felé közelítenek a költők…. te meg onnan jössz. vissza.