Azért mert nagyon fáztam
Igen, azért indultam útnak,
A hideg, s a magányos órák
Úgy érzem, igencsak feldúltak.
A hó is esett talán
Igen, hullott pár pehely
A fák ágára gyült, s kibontotta szirmait,
Akár egy virágkehely.
Elindultam, mert féltem
Igen, hogy maradni nem tudok,
S ha most követem szomorúságom,
Nem oly feltűnő, mintha késöbb futok.
Könnyek is folytak arcomon
Igen, erre is emlékszem
Úgy fagytak az esti szélben,
Ahogyan szívem fagyott meg egészen.
Emlékszem egyszer szerettem is
Igen, még rémlik valami belőle,
De a hó egyre csak hullik
S oly hideg árad felőle.
És van úgy, hogy a télnek vége
Igen, talán tavasz jön utána
Olvadni kezd a jég, s akkor látjuk csak,
Mekkora lett a fagyásnak kára.
2005.03.
2 hozzászólás
Nagyon jól sikerült! Ez az emlékezős-visszagondolós, tétova fájdalom megfogott!
Kedves Kádár Kata! Tetszett nekem is a versed. Finoman adtál érzéseidnek hangot.
Igen, a télnek mindig vége van, de a remény az más, az utoljára hal meg.
Üdvözlettel: Túri I.