Költő volnék, csóró, de ócska…
amit játszom, olcsó bújócska,
cseppfogalmakba formált érzelem,
őszinte mégis, mert így képzelem
az én ját-szóterem.
Kimondom, s aztán új életre kel
minden szavam, így engedni el
nekem nehéz, a hófehér papír
köti rabbá azt, aki verset ír,
mert folynak csak egyre szelíd szavak
képekké bomlanak, felizzanak,
kacagva futnak szerteszét
mint aki eldobta csepp eszét…
s aztán fegyelmezetlen sorokba
másznak egy csendes sarokba
betűnként halni meg előtted, neked.
Az el sosem múló képzelet
kelt árnyakból szárnyakat,
minden soromból felnőni láttalak,
úgy válni álommá, hogy ébren őrzöm
vonásaid, s hogy hosszan elidőzöm
egy édes részleten,
bocsásd meg énnekem…
19 hozzászólás
Azért látom te is kedveled a formabontó verseket.
Jó téged olvasni!
Köszi!
Szia Zsolt!
Persze, miért is ne, ha jól esik :-). Örülök, hogy itt jártál, és szereted olvasni a verseim.
aLéb
Ezt a mérhetetlen szerénységet, ezt az írói alázatot, a szó legnemesebb ártelmében, csodálni tudom. Minden alkalommal amikor olvaslak, ezt elmotyogom magamban. Most a tudtodra hozom. Gratulálok!
Marietta
Mariettta, nagyon köszönöm, hogy írtál a versem alá, örülök, hogy így látod.
aLéb
Befejezésként még: "s érted zengő énekem." :)))
Bocs a rögtönzésért. 😀
Fantasztikusak a rímek! Már az "ócska" szó megjelenésénél tudtam, hogy jó rímeket hoztál össze. A ritmus szintén remek, a mondanivaló pedig önmagáért beszél.
A cím alapján én is csak annyit mondhatok: igen, neked mondanod kell!
Én valójában nagyon elfogult vagyok. Ahány verset olvastam tőled, még mindegyik tetszett. Van valami a stílusodban, ami engem lenyűgöz. Nem nagyon tudom megfogalmazni, hogy mi is az, de rám mindig ugyanúgy hat. Emlékszem, amikor feltettem ide az első versemet, kicsi időzvén, a te két versedet olvastam el először, mert valami rejtélyes oknál fogva azt „dobta” nekem ki a „véletlenül” rovat. Sokfelől hallom, hogy nincsenek véletlenek. Elképzelhető.
Arra is emlékszem, hogy miután elolvastam őket és felocsúdtam, arra gondoltam, hogy mi a pitlit keresek én itt, ahol ilyen költők vannak? És, ha már nem tettem volna fel az első verset, valószínűleg fordulok is vissza. Kicsit később rájöttem arra, hogy bármit teszünk, mindig van, aki jobban, vagy sokkal jobban csinálja azt az adott dolgot és nem elfutni kell, hanem tanulni.
A köztes időben meg gyönyörködni.
Szia szusi!
Komolyan mondom, örülök, hogy nem futottál el, annak pedig külön, hogy a korábbi verseim is tetszettek. Azt is köszönöm itt, hogy nem mulasztasz el írni a verseim alá, örülök, hogy ez is tetszik :-).
aLéb
Köszönöm a véleményed, Csaba!
aLéb
Kedves aLéb!
A harmadik versszakban szerintem(!) vagy az "egyre", vagy a "szavak" után vessző kellene.
Ezt leszámítva: gratulálok a vershez, mert nagyon jól sikerült!
Üdv: Faddi Tamás
Szia Tamás!
Teljesen igazad van, sőt, mondattani szempontból a "szerteszét" után, később pedig a "sarokba" után is :-)… de nem tettem, így jött hangzásban. Köszönöm figyelmes olvasásodat, örülök, hogy tetszett.
aLéb
Szia aLéb! 🙂
Az indítás egy kis önirónia és szerénység. Az a "bújócska" nem igazán az, mert önmagaddal ezt sosem tudod játszani, s aki mélyen érzi a tartalmat, azzal sem. Az elképzelt "szó-terek" valósággá válnak. A játékosság felé tartasz, a kettő billeg, ez érzelmileg és értelmileg is megdolgoztatja az olvasót. Kíváncsivá teszel, fondorlatosan "piszkálsz", magaddal sodorsz, a kör bezárul, fogva tart, ez maga a csapda. 🙂
A sorok egy költői hitvallás részei is lehetnének, mert a második szakasztól nekem ezt sugallják a gondolatok. Magamévá teszem az önkéntes "rabságot", amikor a szavak uralkodnak felettem, amelyeket eddig nem ismertem, de új értelmet adnak születésükkel.
A versírás folyamatát fantasztikus képekkel érzékelteted a csendességből eredőtől a katartikus kiteljesedésig. Ezt sokan nem értenék, talán csak az, aki ugyanezt átélte már…
…Érdekes, hogy a záró részben elszaladtál az addigi gondolatoktól, s valami személyes érzelmet csempésztél a versbe, ami magával ragadó, élvezetes, eszement, gondolatilag fegyelmezetlen, de csak jó értelemben, mert nagyon is fegyelmezett. A képzelet határtalan, bármi lehetséges, mint a költészetben is. Veszélyes, mert az ember elragadtatja és megadja magát, sodródik, él, a semmiből "mindent" és kizárólagosat formál.
Itt következik az a rész, amikor az "árnyakból szárnyakat" gondolat piszkálódik velem. A képzeletből eljutni a valóságba, szárnyakat kapni úgy, hogy sorok közt is olvasok, s az a zárás…
A képzelet határtalan, örök, mindent megengedő. Az utolsó sor csattan, mert valóságba zuhanás. 🙂
Elvesztem a versben, ezt nem tagadom, örülök ennek! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin! 🙂
Köszönöm szépen, nagyon mélyen belementél a versbe, a gondolati elemzés felölel mindent, ami itt lezajlott – versben. Annak külön örülök, hogy magába húzott a vers, ennek a folyamatos, áthajlós formának és a megtörő ritmusnak ez sajátja, viszi az olvasót, ha hagyja 🙂
Köszönöm, hogy hagytad 🙂
aLéb
Kedves Aléb!
Remek rímek.Többször is elolvastam a versed.Nekem kissé rejtelmes és sejtelmes.
Örülök hogy olvastam!
Barátsággal:Ági
Kedves Ágnes, örülök, hogy tetszik a vers.
aLéb
Mint minden versed – az általam olvasottak között – ez is
teljesen magával ragadott.
Egyszerűen elkápráztat minden sora.
Köszönöm, hogy ilyen szépségeket olvashatok Tőled.
Kedves Zsike!
Nagyon köszönöm, hogy oilvasol, és örülök, hogy tetszenek a verseim.
aLéb
Költő vagy! Nem csóró, s nem ócska!
Amit játszol: rejtelmes bújócska!
A vers tetszik, szememben remek!
Verselni válaszul ezért is merek!:P
Gratulálok! Tetszik!:)
Köszönöm, Zsupszimanó 🙂
aLéb