Húsomba vájta rothadó zápfogát a rút világ,
a távolban már játsszák a halál himnuszát,
erőm elhagy, lassan elernyed két kezem,
bátorság legyen úrra rajtam, távozzon a félelem.
Maradok még, hisz van itt dolgom elég,
éreznem kell kis unokám bársony kezének melegét,
ki oly picinyke, épp csak útnak indult,
karom hogyan öleli át, ha fejem felett harang kondul?
Nem megyek, hisz puha fészkedben növögetsz odabenn,
anyád gyönge méhe ringat, szunyókálsz édesen,
én közben szembeszállok a kegyetlen halállal,
siess drágaságom, hogy játszhass a mamával.
Míg ketten játszunk, új élet születik,
unokatestvéred is csendben megérkezik,
szeretnék együtt játszani veletek,
mielőtt az égiek magukhoz intenek.
Cseperedtek, s gurítok nektek szép piros labdát,
majd bújócskázunk, s szedünk piros almát,
de ha elbújok és nem találtok meg,
se sírjatok, ne keseregjetek…
Esténként mesélek nektek a színes szárnyú pillangóról,
a törött lábú őzikéről, a zöld fülű manóról,
aztán mesélek egy anyóról, kinek volt két csodás leánya,
s idővel megérkezett két várva várt kis unokája.
Gondoljatok majd rám, ha lágy szellő simogat,
vagy amikor egy piros arcú alma mosolya csalogat,
fentről mesélem el, milyen volt életem,
előkapom színes ceruzám, hogy mesém szép legyen.
2 hozzászólás
Szép és fájdalmas mese ez kedves Györgyi !
Nagyon tetszett a versed, még ha szomorú is…
szeretettel: Zsu
Kedves Zsu kicsit szomorú, de azért öröm is van benne.
Köszönöm jöttödet.
Szeretettel: Györgyi