A bánat oly hatalmas,
sötéten borzalmas,
félelmetesen rideg,
a lélek is fagyosan hideg.
A szívet csak nyaldossa,
de a lelket megharapja.
Kezével szorítja nyakát
elpusztítja az álmát.
A szépérzést megöli
a reményt ledöfi,
kegyetlenül kínozza testét,
nem mondja soha: – szép estét!
Éjjel, kegyetlen kéjjel
fölém hajol és erős kézzel
széttipor minden erejével.
A bánat oly hatalmas
közelsége szánalmas,
soha nem irgalmas.
Csak a sok sóhaj
suhan, mint egy tolvaj
beleremeg a szív,
a sötétség karjaiba hív.
Félelmetes pillanat,
mikor csókolja a vállamat.
Leheletét kéjesen szórja szét,
bőröm érzi keze hidegét,
majd végig simítja a hátam,
s végül kitekeri a nyakam.
Védekezni az erőm már kevés,
számomra nincs menekvés.
5 hozzászólás
hűű ezt nagyon eltaláltad,tényleg ez a bánat!
Igen kedves Beya! Átéltem. Ezért tudtam megfogalmazni. Köszönöm a hozzászólásodat.
A bánat hatalmas, de mindig legyőzhető. 🙂
Nagyon átérezhető, szép vers volt, Sleepwell!
Nekem tetszett, csak ne szomorított volna el:)
Kedves Henkee! Tudod a szomorúságban is van ám erő, versírás szempontjából ez egy kedvező állapot. S mire leírom, kicsit múlik is az érzés. Szóval a szomorúságból is lehet valami jót csiholni, ha mást nem – egy szomorú verset mindenképp:)
Köszi, hogy itt jártál:)