terül most a tájra, süvítő szél szalad,
dombháton végigsuhanva ködöt terel,
utána már csak jeges fuvallat marad.
Itt bent, meleg szobámban finom csend remeg,
szerelemről szólnak a hangtalan szavak,
tűzmámort simít lázas éjemre kezed,
s én vágyó, reszkető karomban tartalak.
A szél csak űzi künn az árnyakat puhán,
múló idő az ablakon taktust kopog,
de a két szív most összeköti ritmusát:
egyre hevesebb édes örömöt dobog,
ott kívül tombolhat, dúlhat téli orkán,
én idebent Veled – s Mi együtt boldogok!
2 hozzászólás
Kedves Évike!
Most pótoltam a lemaradást. Elolvastam a közelúltban írt verseidet. Szépek. Ez a mostai különösen szép,olyan boldogságba ringató. Versedből úgy érzem teljes harmónia van benned.
Szeretettel üdv:Vali
Szia Valikám!
Igen – most úgy érzem, "helyre kerültem" – nem vagyok már egyedül…és boldog vagyok 🙂
Köszönlek!
Puszi: Éva