Szürke az alkony, gyúlnak a fények,
kis gyertyalángok, mécsesek égnek.
Fényük a síron neveket láttat,
lebbenő árnyak táncokat járnak.
Sok kusza emlék száll fel a mélyből,
szeretet árad szívből, a fényből,
nyugalom jár át, vén lomb hull hantra,
temetőt díszít apraja-nagyja…
Zarándokúton járunk most egyre,
azokhoz, kik el vannak temetve,
aki már élők sorában nincsen,
nyugodjon békén, adja az Isten!
Szívünkben élnek, emlék a házuk,
kedves vendégek vagyunk még náluk.
Ámde e napon gyertyákat gyújtunk,
virágot hozunk, éled a múltunk…
Tudjuk, hogy egyszer elfogy a léptünk,
s eljön az idő, nem élünk …éltünk!
Egy imát mondtok értünk majd akkor?
S mi mécsest gyújtunk a csillagokból…
3 hozzászólás
Bár már olvastam ezt a versedet, akkor is ezt írta: főhajtás, szívbéli gratulációm! Szeretettel: Zsuzsa
Szia alberth! 🙂
Csodás ez a versed, mert kellőképpen komoly, célzatos is. Azt gondolom, hogy mindenkire úgy hat, ahogy a gyertyagyújtást önmaga megéli.
Nekem fáj. Nem azért, mert "elfogy a léptünk", hanem azért, mert "éled a múltunk".
Záró szakaszod egészen kivételes. Költői kérdésed követve a befejezés telitalálat.
Hagytál gondolkodnivalót, de ez így van rendjén, és bármennyire fáj, mégis köszönöm. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Meghatóan gyönyörű ünnepi vers, benne emlékezés, mellette a figyelmeztetés: "Tudjuk, hogy egyszer elfogy a léptünk, s eljön az idő, nem élünk …éltünk!"
Köszönet az élményért!
Szeretettel: Kata