Mi végre álmodunk, ha el nem érjük
reményeink, ha félve ébredünk,
ha hajnalodva megkopó a fényük,
ha elhalón maradnak egyre künn?
Naponta lám, amint a reggel eljő,
feledjük éjeink varázsait,
takarja gond, barázda, szürke felhő
a homlokunk, mögötte fél a hit.
Velünk csupán a görcseink maradnak,
amint felénk a hajnalóra int,
feladva, elfeledve álmainkat,
tapossuk egyre balga malmaink.
Mi végre álmodunk, ha mégsem éltet,
ha reggelén agyunk ködére ébred?
2 hozzászólás
Kedves Imre! Sokan így vagyunk ezzel a kérdéssel. Mivégre teszünk dolgokat, míly álmok jőnek, no nem a halálban, ahogy Hamlet tépelődik, hanem az éjszakákban, mert volt valaki, aki azt írta, hogy éjszaka kicsit meghal az álmodó! Szép ez az álomról való gondolati versed. Barátsággal. santiago
Kedves santiago!
Örülök, hogy átjött, pontosan ezt akartam mondani.
Félelmetes ez a mindent lefojtó önfeladás.
Hálásan köszönöm, hogy olvastad.
Barátsággal, Imre