Esik a hó szálldogál,
opálfényű lett az ég,
álomcsöndes téli éj,
béke árad szerteszét.
Sűrű hópihék alatt,
sétálunk mi, s kacagunk,
utcalámpáink alatt,
fénylik havas alakunk.
Megfogom a kezedet,
meleg kesztyű van rajta,
apró csókokat váltunk,
ajkaink a vágy hajtja.
Eme fehér éjszakán,
pilláidon hópihék,
gyémántfénnyel ragyognak,
hirdetik, hogy élni szép!
Rohan most a mi szívünk,
dobogását hallom én.
Van ennél szebb vallomás?
Szebb, mint ezer költemény!
Mitől pirult ki arcunk,
a tél vagy a szerelem
teszi velünk, e tréfát?
Míg hull a hó csöndesen.