Mikor Isten hitet adott az embernek

Menj, menj, menj…
Vidd melegét a szívemnek
fenn, fenn, fenn,
messzi egekbe magaddal!
Nincs több rács, nincs fék:
karjával ölel szabad élet.

Hordd, hordd, hordd –
bárhova térít a röptöd;
szórd, szórd, szórd,
öntsd szanaszét, amit adtam!
Hadd tudják meg mind:
boldog lehet az, ki veled tart.

Hints, hints, hints
port szemeikbe, akiknek
nincs, nincs, nincs
látnivalójuk a földön!
Vakként kisebb bűn
átnézni a fájdalom arcán.

Szólj, szólj, szólj…
kismadaram danolássz csak!
Tojj, tojj, tojj,
költsd ki fióka utódod!
Töltsék énekkel
erdők süket őskori táját.

Önts, önts, önts…
Olts hitet emberi szívbe!
Dönts, dönts, dönts,
hogy kinek adsz eme kincsből:
Bölcsesség nem fér
mindenik észbe a Földön.

Tárd, tárd, tárd,
nyisd füleit igazaknak;
várd, várd, várd,
tűrd ki, amíg beleszoknak:
nem kell félni tovább –
nincs több bú, csak a Fény.