Már az alkony pillant reám
szívem merengésén,
s emlékeim tűnt sóhaján
lépdelek mint mezsgyén,
azon a vidám,
bársony fuvallatú mezsgyén.
Már minden, ami volt,
éveimen lett az enyém,
s mikor madár dalolt
édes énekén,
akkor szívem ifjan zengett
a tavasz tekintetén.
S szállt a madár felhők felett
messzeségek csendjén.
S amikor meglett
éveim tűnt sokasága,
mint kincs könnyű csőrén,
emlékeimmel lehozta
és letette elém.
S majd szállt világa
hajnallá hullt tavaszába,
s lelt derengve távolt,
szárnyát messzeségnek tárta,
már nem nekem dalolt.
Emlékül hagyta.
1 hozzászólás
Kedves Zoltán Pál!
Na ehhez még senki nem írt!
Szomorú nagyon!Tetszett! Elrepült a madár, de ott az emlék!
Amúgy szeretem a madarakat!Írj sokat Te is!Mit fogok olvasni ha lesz hozzá kedvem!
Majd "eccer"Tavasszal vagy valamikor!
Ági Nyíregyházáról!