A lélegzet eláll,
halk sóhajért kiált,
mily csodás a táj,
a misztikus félhomály!
Simogat a nap melege,
vajon kedvel-e?
Bosszút feledve
egyszer még megölelne?
s fanyar illata,
szívemből mámort hasítana,
bárcsak érezném erős kezét,
ahogy kezemet melengetné.
De sajnos
dideregve fázom,
szívem be kell zárnom,
örökre kell távoznom,
már az idővel sem játszom.
Pedig mily szép lehetne,
ha csak egyszer még
megölelne,
s lehetnék a kivételes
kegyeltje!
Vagy maradjak
az
istenverte keresztje?
Immár
éji-fénnyel jő
a hideg fuvallat,
s lelkem kábultan a parton ballag,
a susogó nádast a köd-pára simítja,
vitorlások árbócát ridegen csókolja.
Lelkemből a bánatot partra dobja,
s könnyezve a buja nyarat rombolja.
Fájó illúziók kilépnek a Tó medréből,
vágyaimat kínnal tépik ki elmémből,
s fut, rohan a habokon át,
többé nem találja parazsát.
Mily szép lehetne..
…
Álmaim immár feledve.
9 hozzászólás
Szép, szomorú versike! 🙂
Köszönöm Körgyűrű:)
Szia, szerintem is nagyon szép. Igazi bús merengés.:)
Köszönöm Doreen:)
Kedves sleepwell! Hányszor játszik el az ember ezzel a gondolattal…
Nagyon szépen megírtad!
Üdvözlettel: Gyömbér
Köszönöm kedves Gyömbér:)
Furcsa, hogy az emberek mindig azt hiszik, ha valamit nem találnak, azt végleg elveszítették….drága Sleepwell csodás a versed, de ne arra ébresszen, hogy el vannak feledve azok az álmok..:) Megtalálod őket:)
Köszönöm szépen kedves Henkee!:)
Kedves sleepwell!
Igazán szép, kifejező vers. A dilemma, a tépődés tökéletesen kiérződik belőle. De az álmokat nem szabad feledni!