Jó volna rámutatni az elven,
lüktető Élet hiányosságaira;
lelki-testi sebek stigma-szégyenfoltjaira,
melyek a gyorsuló Idő távolából is
egyre nehezebben hegednek s gyógyulnak.
Valahogy sosem adódhat
rá drága-kincses alkalom,
hiszen a puszta tények természetes,
logikus következményei rendre felbontják
az értelmi-érzelmi szövetségeket is,
mint afféle titkos,
láthatatlan kötelék-halmazokat,
amik még megfejthetnék
az egyes személyiség összetett pszichéjét.
– Csak vendégek lehetünk itt,
udvarias turisták, akik
átmennek egy egész Életen,
s vissza már sosem térnek.
A mindennapi dolgoknak talán
nem is szükséges megszólalniuk,
hiszen közvetlen összeköttetésben
állhatnak a kozmikus terekkel;
a lélek lélegző, titkos rejtelmeivel.
Még a könnyű tánclépéseket is
túlzottan bonyolultnak találják,
ha nem megfelelő az,
aki tanítva megérthetné.
Vajon a legegyszerűbb bizakodás
is csupán hiú,
hiábavaló remény?!
Anyagias vonzás és taszítás közt
félúton csupán önmagára
hagyatkozhat az Ember.
A szív kulcscsomóit rendre
mindig az Egy-Valaki hajítja el,
hogy még véletlenségből se
lehessen kinyitni a szerelem
Mindenség-kapuját.
Miért kell mindig két
ellentétes félelem között
vergődve átértékelni azt,
ami már úgy is nyilvánvaló,
vagy épp törvényszerű?!
– Mostanság a logikus,
manipulatív romlás évszázadát éljük tűrve,
meghunyászkodva
s még mindig nem sejthetjük,
hogy mi lesz a vége
egy olyasféle kompromisszum-paktumnak,
melyet Damoklész-kardként
bujdosó fejeink felett köttetnek!
Milyen közös várakozást
kellene még elősegítve megvalósítani,
hogy az Ember végre
teljesebb értékűbb lehessen,
s ne csupán hangyaforma rabszolga
egy groteszk-torz
társadalmi berendezkedésben?!