mert oda melléd váratlanul, leült egy ember,
lesütött szemmel, szótlanul nézte a földet
rád nézett, de hozzád egy szót szólni nem mert.
Félénken ránézel, látod kezei remegnek
valami baja van, ennek a szegénynek,
még az arcát sem látod az idős embernek
ablak van mögötte, háttal ül a fénynek.
A kopott kabátja, egy szebb múltra utal
szemében nem ragyog már semmi fény,
arca barázdás mint frissen szántott ugar
mint van Gogh, egy nem sikerült portrén.
Egy kicsivel arrébb csúszol azon a padon
mert előre is félsz már attól a gondolattól,
ha ismerősöd erre jár és mellette meglát
biztosan azt gondolja, hogy hozzá tartozol.
Látszik, hogy egy olvasott ember vagy
hiszen azt már Mark Twain is megírta:
„A ruha teszi az embert” és a mai napig,
e nézetet megváltoztatni senki sem bírta.
Melletted ülőhöz mindenkor elmehetsz
nem szégyenli a szerény egyszerű lakását,
sok finoman felöltözött modern emberek
cirkuszban eszik otthon, a kukorica kását.
Sok ember van ma már, ki spórolja a vizet
nem akar minden reggel a hideg tus alá állni,
a test friss illatáért ő a mutató újával fizet
és az alsóneműtől sem kell, naponta elválni.
Mint mindenhol itt is, az a szójárás járja
nem kell minden szavam, aranymérlegre tenni.
Fontos: Akinek nem inge, ne vegye magára!
Akinek igen, meg kell a csapon a vizet engedni.
Minden humornak, ennek is igazság az alap
ilyen barátok mindig csak máshol találkoznak,
mindkettőnek az életben a magány az ütőlap
mert otthon egy egészen más lénnyé változnak.