Mindig van

Féltem, mikor eltűnt vállamról a remény,
a balga csak rohan, minden szava kemény.
Nem tudják a némák, hogy elveszett a szó,
eltűnt idők ködében ordított a jó.

Falak kiáltják, üsd a szegényt az árvát,
nem akad egy sem, ki tartja majd a hátát.
Tavaszi nap szirmot bont, kút mélyén ölel
a gyalázat, mit benned sugara föllel.

Katicabogár szállt a cseresznyefára,
de meglátott, szárnyát repülésre tárta,
feltartottam kezem, ne menj el, kisbogár,
ám tovaszállt mégis, azóta messze jár.

Rejtett titkaiktól harsogott minden ház,
szelíd békességet felvert a komor láz,
mitől eddig reszkettek, most rajtuk ütött,
borúsra vált a kék ég a fejük fölött.

Az élet mégis él, mert akarja, legyen,
mindenki számára hely, ott fönn, a hegyen.
Csepp a tengerben, de számunkra végtelen,
a mindig megbocsátani kész kegyelem.