Ágytól ágyig vergődnek a szerelem
szomorú szemű koldusai,
ajkukon édes alamizsnaként ég
számtalan még el nem csókolt csók.
Társas magányuk néma dübörgését
még síri csendben is hallani,
s úgy sodródnak életük állóvizén,
mint árboctört, süllyedő hajók.
Lopott, szerelmes órák mámorába
mint lázas feledésbe bújnak,
s mohó szenvedélyüket a bűntudat
úgy zabálja fel, akár a rák.
Megkeserednek szájukban a forrón
elsuttogott szerelmes szavak,
míg belülről halódnak, ahogy a téren
a dús lombú, vén, féreg rágta fák.
2006. május 4.
4 hozzászólás
Minden versed egy kész csoda, de ez most valahogy különösen tetszik. Nagyon tehetséges vagy. Olyan jó, hogy olvashatlak!!!!
Nagyon köszönöm, ez nagyon jól esett!
Én csak kívülállóként “asszisztáltam” végig néhány barátom ilyen kapcsolatát, ebből merítkezett az ihlet. Megyek lassan a verseidhez, ha megtaláltam az összes gratulációdat 🙂
Aktuális téma, gyönyörű köntösben. Gratula!
Poppy