Mennyit elpazarlunk e romlandó létben,
a gyermekkori álmok szép örömeit,
ifjúkori vágyak szűz gerjedelmeit,
csak emlékek maradnak el a sötétben…
Mintha csak ma jöttünk volna a világra,
komolyan, még seggünkön ott a tojáshéj,
már halálról sivít fülünkbe a zord szél,
nem éltünk, s már omlunk esdeklő imára…
Mire megtanuljuk milyen szép az élet,
s megtanuljuk azt is, hogy milyen szép a nyár,
s hogy a nők karjában örök éden vár,
már halni kell – látod -, s minden messzeség lett…