hogy szívedben nem gyúlt lángra a szerelem,
Az éget, kínoz, gyötör kegyetlen, mégis megértem.
Hogy megértés, szánalom sem ébredt lelkedben, azt nem!
Hittem, hogy lehet még…látom már, tévedtem.
Hogy őszinte szívem a barátságod sem érdemli,
Szegény bolond szívem ezt már nem érti.
Őszön ébredt szerelmem feltételt nem szab,
Remény éledt bennem, hátha viszonzatlan nem marad.
Mikor villámcsapásként tört rám e késői szerelem,
Éreztem csalódás ér majd és sok gyötrelem.
Lelkem földi porhüvelyében végleg rab marad.
Az élet boldogságot ingyen soha nem ad.
Tudtam azt szívem darabokra fogod majd törni,
De nem féltem, úgy vágytam már újra forrón ölelni!
A boldog ölelések érzése, álmaim visszatérő régi vágya,
Hogy égjen, izzón a szerelem forró, édes, melegítő boldogító lángja!
Ébren is átélni mindazt, mi a szívet melegítő álmomban ért,
Lángot vetni, egy szerető gyöngéd szerelmes asszonyért,
A sors kegyetlen játéka csupán, hogy te lettél az, ki rabul ejtett,
Játszottál csak velem…! Szívem neked csupán erre kellett?
Az öledbe hulló érdeknélküli szerelmet mondd, miért utasítod el?
Pedig neked is tudnod kell, a boldogságért egyszer fizetni kell!
Mondd érted-e, hogy szükségem van rád, simogató kezedre,
Mosolygó barna szemedre,
mint a földnek, s virágnak az éltető napfényre.
Tudnod kell, az élet mit sem ér egyedül,
Mikor nincs senki, aki szeret, s érted hevül.
Szánd meg hát szomorú magányos szenvedő lelkemet,
Simogasd meg vágyakkal teli vérző szívemet!