Mit tegyek, hogy ne gondoljak rád,
vagy megoszd velem minden éjszakád,
zöld szemed mindig rám ragyogjon,
gyönge karod bilincse szorítson?
Minden reggel éledő remény,
az élet kegye eléggé fösvény,
ringat az éj kacér álmában,
bíborvörös selymes ágyában.
Kisüt a Nap, néha előjön,
vihart szít, hogy az ég dörögjön,
csillogó szemed, villámcsapás,
és a csókod lelkemre áldás.
Nyöszörög az eb, rozsdás a lánca,
fáj a magány, mosolyom csak álca,
fúj a szél, tombol a haragja,
sötétbe borít a Nap alkonya!
3 hozzászólás
Elég szomorú költemény. De pont azért olyan szép.
Köszönőm szépen kedves Norton!
Kedves szaty !
A magány mindenkinek fáj.
Kellemes és egyben szomorú is versed, de tetszett !
Szeretettel: Susanne