Itt vagyunk – és még leszünk is…
Én úgy terveztem egészen sokáig.
Az idő elszáll, hamar megszüník,
és kárhozva borulsz valakiért, bokáig.
Nem tudod miért, érzed, hogy kell,
valami nem enged állva maradnod.
Itt most nem az fog győzni, aki mer,
egy kitaposott úton kell haladnod.
Járták már előtted milliomod emberek,
üvöltve, sikítva, sanyargatva léptek,
várták a megváltót, akiért szenvedtek,
akiért ott lent, csontporlasztó tűzben égtek.
De aki bűnös volt odafent, az lent is az marad,
nincs esélye a tisztatűzben meretkezni…
Szenvedi sok hibáját, Sziszüphoszként halad,
nincs boldog pillanata, miben tudna feledkezni.
Mivégre kell bűnhődnünk a Halál után?
Elég nagy fájdalom az, hogy nem élhetünk.
Istenem, ó mivégre sujtasz ránk?
Már lelkünk is elfáradt, nemhogy kétkezünk…
A bűnbocsánat itt már kevés számodra.
Készülj ember, mert ez fájni fog!
Nem láttál még ilyet legszörnyebb álmodban,
félek tőle: a pokolimese lenne bár titok…
1 hozzászólás
Nehéz vers. Nehéz gondolatok. Bizonyára sokakban megfogalmazódik hasonló, még ha nem mondják is ki. Azért úgy gondolom, hadakozni nem a megmásíthatatlan törvénnyel kell, hanem önmagunkkal. "Az a legerősebb, aki önmagát legyőzi."
Gratulálok versedhez!