Miért érzem úgy néha, hogy sánta lelkű lény a férfi?
Miért érzem úgy néha, biceg belül, mert csak önmagát félti?
Lottyadt napokat számlál inkább, erő benne sehol,
S egy kocsma sarkán, lehajtott fejjel odábbpöcköl egy kavicsot.
Évek teltek el már, dolgok pusztultak, gyarapodtak,
A sántán kijárt talaj itt-ott girbegurba alakzatot vesz fel,
Lehajtott fejjel biceg tovább az ember, fejében fortyogó láva,
De a lélekajtó zárva, s a fortyogás dübörögve tör utat magának.
Mondd, miért érzem én úgy, hogy hideg edény van fejemben?
Benne remegő, kocsonyás és fájó érzelmekkel
Teli hol matt, hol fényes csóvák. Kínzó emlékek oltárán dereng fel
A félelem és magány – fekete bársonyfüggönyén át…
1 hozzászólás
Kedves ALion,
szégyen, de versedről Karinthy jut eszembe, meg az ő kitűnő iróniája. Talán a lottyadt, és hasonló szavak miatt… nem tudom, de egész más, mint amit valószínűleg szeretnél… Bocs. Ez érdekes.