mondd, ki lesz az, aki itt marad?

Tudom van, hogy menni űz az ész
míg a lélek csak zúg és szakad.
Barátom, ha már te is elmész,
mondd, ki lesz az, aki itt marad?

Ki őrzi meg gyönyörű nyelvünk
s ki ejti páratlan szavaink?
Lesz ki meséli dicső múltunk
és emlékezi majd fiaink?

Mit mondunk majd odaát Márainak?
-Igen, a gyöngy s a szív, mind elporladtak
szépen csendben, ott a szájpadlat alatt?!
Hogy egyezer év pusztán egy pillanat?!

És ha Radnóti kérdezi mivé lett e táj,
ki mutatja meg, hol lakott Vörösmarty Mihály?
S mi termőföld volt, maholnap tán már laktanya
és csak a kihalt, kutyátlan gyárak udvara.

Ennyi lett volna hát egy büszke nemzet,
poros könyvekben, kopott kis lábjegyzet?!
Sok száz tettünk mind ily´ jelentéktelen,
emlékük porlad pár postabélyegen?!

Hát így állunk, immár mi is hitetlenül.
Így! Ki merre lát -Innen el! – mind menekül.
Házat és pénzt adhat majd, máshol más világ,
de az otthon nyugalmát sosem pótolják.

De legyen hát, nem bánom menj s ha kell feledj is el,
engem és őket, kik velem együtt itt maradnak.
De szívedben ott marad akkor is az örök jel,
s bárhová sodor az élet, maradj meg Magyarnak!

…, és ősz cakkozta zöld lombok, levelek
hajlanak s lengnek a szélben,
hófödte hegyekből ébredő szelek
fújnak e gyászoló éjen…