Múlik az idő s én veled lennék
ölelnélek, mint anyja gyermekét,
elalélnék gombszemed fényében,
nem felelhetsz, hiába kérdezlek.
Tengernyi bánat nyomja lelkemet
hullámzó érzések gyötrik testemet,
oly gyenge a szál mibe kapaszkodom
félek nem bírom tovább, s feladom.
Múlik az idő s te nem vagy velem
karodba ájulnék, Ó, Istenem,
kincsek közt te vagy a legfényesebb
miért nem nekem ragyogsz, kérdezem?
Tudom, már soha többé nem ölelsz
fagyos földnek adtad a szerelmed,
virágágyon pihen már szép lelked
temetném a múltat, de nem enged.
Kiáltom hangosan- miért büntetsz?-
Uram, hát nem volt Ő hű gyermeked?
leszakítottad mint szép szál virágot
vajon élvezi a Te világod?
Tudom, választ még soká nem kapok
majd ha jönnek értem az angyalok,
ott állok majd előtted s kérdezlek
Ó, Uram, miért tetted ezt én velem?
4 hozzászólás
Szia Hableány! 🙂
Ezt a versed nagyon átérzem, mert velem is megtörtént. Pontosan tudom, mit foglaltál e sorokba.
Bevallom, megrendített, emlékeket ébresztett bennem, tehetetlenséget is, ami most újra előjött.
Szép a megfogalmazás, néhány képed nagyon megfogott.
Amin javíthatnál, az a rímek összecsengése, illetve a szótagszámok harmóniája, hiszen felállítottál önmagadban egy látható követelményt.
Belső levélben folytatom.
Kívánom, hogy a záró sorodra mielőbb találj magyarázatot!
Köszönöm, hogy elgondolkodtattál. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin! Nagyon köszönöm, hogy olvastál és véleményeztél. Örültem a figyelemnek. 🙂
Élünk és meghalunk…mond miért?
Tetszett a versbe szedett gondolatod!
Szeretettel gratulálok: Ica
Köszi Icuka, hogy itt voltál! 🙂