Örök forgás, s csak egy dolog állandó!
Szeretlek, s nem jöhet utánad senki!
Fáj a hiányod, ezernyi sebből vérzek,
Mond miért nem tudok mást szeretni?
Miért? – ha úgyis tudom, hogy késő?
Hallom a hangod, látom a mosolyod,
Nem tudlak kiszakítani a szívemből!
Meddig akarsz fogva tartani még?
Nem akarok sétálni elhagyott utcákon,
Illatod, s lépteid nyomát kutatva.
Mert tudom már nem vagy az enyém!
Ki volt a hibás, melyikünk mondta, hogy vége?
Mindketten! elrontottuk ami szép volt.
Maradtak az emlékek, s a múlt varázsa.
Nem akarom hallani többé rekedtes hangod,
Ahogy jó éjt kívánsz nekem az éteren át.
S én csendesen álomba sírom magam.
Nem akarom, hogy így legyen!
2 hozzászólás
szép, szívből jövő vers!
Köszönöm, hogy olvastál 🙂