A köd mögé bújva
lábujjhegyen oson,
itt van az éj újra,
táncol a városon.
Felrázza a párnát
hivatástudattal,
álmodozók álmát
szétrúgja a nappal.
Nincsen rajta kabát
a reggel didereg,
összehúzza magát
szívünkben a gyerek.
Fogja a lapátot,
mélységes árkot ás
a szívesen látott
töksüket akarás.
Elszáguld az idő,
serény érdek tapos,
a hazugság kinő,
az igazság lapos.
Tele szájjal nevet,
a fogsora fehér,
ez a Sátán lehet,
szőrös mancsa elér.
Ül a gonoszságán,
sima hangon beszél,
a bűntudat ágán
hurkot himbál a szél.
Tévelyeg az ember,
ellenszélbe ordít,
megfordulni nem mer,
mindig hátat fordít.
Hit, szeretet, remény
oltárra terítve,
Krisztus-lelkek kemény
csontvázra feszítve.
Álldogálunk árván,
csend van, mint egy liftben,
ha létezik Sátán,
kell, hogy legyen Isten.
2 hozzászólás
Remek a vers!
Selanne
Gratulálok, nekem tetszett.
Remekül végigvezetted, a záró két sor nagyon jó.
Susanne