Elmenőben tőlem még megtorpan a nyár,
s forró karjait a szívem köré vonja.
Majd elenged, furcsán reszelős a hangja:
„Most mennem kell, az a másik régóta vár.”
Aztán megy, hátra sem néz, szinte menekül,
bár tekintetemben egy nap megtört a vád.
S mindig, mikor elhagy e hűtlen-hű barát,
a dombok alján már a múlás hegedül.
2006. augusztus 19.
2 hozzászólás
Kedves Netelka! Szépen írtál a nyár múlásáról. Azért jó érzés tudni, hogy csak átmenetileg hűtlen ez a” hű barát.”
Üdvözöl: Túri I.
Igen, bennem is ez tartja a lelket 🙂 Köszönöm az elismerést.