Láthatatlan fénnyel rám borult a nap.
Megfáradt élet volt, amikor megláttalak.
Irigy a világ, mert másoknak szép,
Ha elfáradnék, hol van az a szék.
Gondolataim hullámain arcod feldereng,
hogy Rád gondolok, az valamit jelent.
Hiszen nem azért vagy nekem, mert szeretlek,
hanem, mert vagy nekem, azért szeretlek.
Múltam képeit magamban hordozom,
a múlt sebeit magam foltozom.
Kényszer útjaim most álmaim homálya,
édes életemnek egy előszobája.
Régi élmények, megkopott vadság,
rég elmúlt képek, porban az igazság.
Bár a sors létem ellen hadakozik,
mindaz, mi én vagyok, testemben lakozik.
4 hozzászólás
Ez a vers szép, és stabil híd a múltból a jövőbe:-)
Ezt a két sort én kiemelem ide, mert nekem nagyon megtetszett:
“Kényszer útjaim most álmaim homálya,
édes életemnek egy előszobája.”
Nagyon szép a versed, kedves Bűvölet. Ha elfogadsz egy apró észrevételt: a 3-4. vsz. sorvégi rímein még csiszolnék a helyedben, ezek a ragrímek nem túl szépek.
Szia Artur!
Köszönöm, hogy olvastál, megtisztelsz véleményeddel. Örülök, hogy tetszett.
Üdv.
Szia Netelka!
Köszönöm, hogy olvastál, és az észrevételedet is. Amikor írtam, ezek a rímek jöttek, ha
most írnám, talán másként alakulna. Egyszer talán más jellegű verssel is elő tudok állni.
További sikeres gondolatokat kívánok Neked is.
Üdvözlettel: büvölet.