Meséld el nekem majd a kis padon,
ahol együtt fogunk ülni – két öreg -,
mint akikkel elzúgott a fergeteg,
s partra tett egy távoli zátonyon,
meséld el majd, ha már nem emlékezem,
hogy milyen volt a virágos mező veled,
és perzselő, napszemű tekinteted,
s hogy mit súgtál minden éjjel nekem…
Lebegtünk hullámok lassú táncán,
elsüllyedt világok titkos románca,
s a nyári éj varázsa lettünk,
a sors így adott egymásnak tálcán,
s ha elhullunk is – zörgő avar -,
a szerelem itt maradt velünk.
6 hozzászólás
Versedhez többször visszatértem András!
Gyönyörűszép vallomás…
köszönöm, kedves Dóra
Ezt a verset ízlelgetni kell, csak így jön meg a sodrása.
köszönöm, kedves Irén
Nagyon tetszenek a verseid András!
ennek nagyon örülök, kedves Ágnes