Az ember remél, napról napra csak vár és vár,
Szeretetet, boldogságot, problémáira megoldást nem talál.
A szomorúság után nem vár más, csak a sötét halál.
Jön a tél, a természetben kezdődik a pusztulás,
Faleveleknél sárgulás, majd lehullás,
A világban összeomlás, elmúlás.
S még mindig dobog a sérült, fájó szív,
Aztán hiába mindig, de egyre több reményt hív
Magához, hátha sikere lesz és mindent kibír.
1 hozzászólás
Kedves aphrodite!
Ezért a versért jöttem fel. Minden sorral egyetértek. Jó vers.
Ági