Volt, mikor hozzámbújtál,
S kezed szívemre tetted.
Aztán csendesen aludtál,
Én néztelek, s csak öleltelek.
Szavaimat ajkamról csókoltad,
Boldogsággal fontál körbe.
– Érted bármit! – mondtad,
S én válaszoltam: – Örökre!
Hittem, hogy összetartozunk,
Abban, hogy erősek vagyunk,
Az álom a mi álmunk,
Hogy Te és én, mi vagyunk!
Tévedtem, s csalódtam.
Bíztam, hogy többet érünk,
De csak állok lelkemet kiraboltan,
Nézem, de nem sárgul a polcon képünk.
Világ fordul, s sodor az ár.
Vállaimat nehéz teher nyomja,
De semmi sem számít már,
Szívemen az újrakezdés súlya!