Szélcsend nekem a nevetés,
Parázs a hangos kacaj.
Testem árnyékán hűsöl,
A telet didergető jaj.
Lúdbőrös verejték a bizonytalanság,
Fürkésző tekintetemen bilincs.
Csikorgó jégtáblák moraja,
Vagy a tó-nyelte fénylő kincs.
Csomókban csitul az ellentét,
Hálót fon köré a dér.
Hasztalan ível a napsütés,
Melege mégis ideér.
Megsüketült a távoli visszhang,
Daktilusokban jár az idő.
Nem viszi a hírt, mi vihetné,
Ha elsatnyul a bűn, és újra kinő.
Kőkereszt vagyok a mélységbe feszítve,
Vagy magasban dúló vihar.
Vagy megdermedt csobogás,
A zuhatag karjaiban.
Az asztalra dőlve,
Pihen a kezem, s fejem.
Feszít a bizonytalanság…
De hogy fájjon – azt nem engedem!
4 hozzászólás
Ez igen! Remek vers! A bizonytalanság az egyik legstresszesebb állapot, jól zártad optimistán a versed.
szeretettel-panka
Kedves Panka
Nagyon örülök annak amit irtál a versemről.Szép napot kívánok neked : Ágnes
Olvasva elmélkedő versedet,
a természet érzem rám nevet.
De nem bánt vagy sért kacagása,
inkább ösztönöz a dalolásra.
Kedves Ági!
Szép szavakkal megírt versedhez gratulálok. A mondanivaló a végén, igazán jól sikerült.
Szeretettel:
Millali
Kedves Millali
Hosszabb ideje nem voltam net közelben és most nagyon örülök annak amit irtál.
Köszönöm, hogy olvastad a versem.
Jó hétvégét kívánok neked .Ági