Nem öregszenek a holtak,
hisz nincsenek, ők csak voltak.
Más időben, más jelenben,
itt élnek ők…, mélyen…, bennem….
Elnémuló kedves szavak,
lám, a föld mélyén alszanak.
Korhadt koporsók fedele…,
kihűlt ajkak, földdel tele.
Kinek keze ételt adott,
csonttá aszott, halott, halott…!
Hány vacsorát főzött nekem,
s meg nem kínál, már soha sem…!
Hej de sokat fociztunk mi,
srácok, de jó emlékezni…!
Jaj, de nem rúghat labdába,
kinek rég elrohadt lába!
Míg bámultuk a lányokat,
tréfálkoztunk sokat, sokat!
Vége vágynak, szerelemnek,
számodra, kit eltemettek…!
Egyszer egy bús nyári esten
holdvilágnál függöny lebben.
S ti beléptek, bár nem éltek,
én mindenkit megidézek…
Talán halottakat látok,
vagy csak jól emlékszem rátok?
Szellemetek itt van velem,
míg csak élem az életem…
2 hozzászólás
Ezen már én is gondolkodtam.
"Nem öregszenek a holtak"
Vajon milyen lenne az, aki fiatalon meghalt, milyen lenne MOST, őszülne-é, mit szólna ehhez-ahhoz, amit már nem él meg, mennyit változott volna az elmúlt tizen egynehány évben…tényleg sokat gondolkodtam már ezen.
Tudom, hogy amit kiragadtam, csak egy szeletkéje a versednek, mert ezen kívül megannyi tartalmi réteget hordoz, és megérintős, mély vers ez.
Így van, ők már nem öregszenek. És itt vannak velünk. …
…
Poppy