Elnyeli a némasága.
Tán nem vágyik óvatos s
szenvedélyes szavaimra már.
S tán nem is akarja,hogy
beszéljek.
Úgy.Hát akkor könnyáztatta
szememmel meredek a távolba,
s szemem sarkából látom,ahogy
lélegezve emelkedik mellkasa.
Lehet már arcomat se tűri,
Egykori vágy rég nem fűti.
S kapaszkodhatok hegyes szavába,
Ahogy olcsó rongyot ránt magára.
Nem lehet,hogy őt is elveszítem,
Ki értelmet adott s erősített!
Most már nem vágyik hangomra,
Csak egy ismerős arc vagyok,
S mint csatát vesztett nő,
Én elhanyatlok.
Fiatal kezemmel még utánad kapok,
Esküdözöm a jóra, hogy veled maradok!
Esküszöm, s esküm nem hamis.
Utolszor szólalok:"Kérlek maradj itt!"
2 hozzászólás
Kedves Dominika!
Mindig meglepsz. Azt hiszem az utolsótól már nem lehet jobb…és mégis!!!
Gratulálok! Nagyon szép!
Hát nagyon köszönöm:)Gondolni se mertem volna hogy valakinek tetszik:)