Mélylila álomködöm felröppenő csillagozön képein át
Látom a fellegek, hatalmas hatalmát, létünk magját
Érezvén sziklakemény érzéseket, vágyakat, mit a puhaság tölt meg, néhanap…
Templomok hűvös illatát, melyek ámbrás áhítattal hatnak át
A térdeplő Nénikét, ki épp itt éli le újra életét, imádkozik..
Mindenható Neki-e nap, mert örül, hogy ismét felkelt, Őérte
Nem kell ide nővérke, kincse a hajnali napsugár, lelkére száll
Békében szeretné leélni az életét immár.
Hiba lenne tévedni… az ember annyimindent tud érezni
A lángok, a fények, mégis csak az égben élnek?
Hozzuk le ide a Földre, legyen ez szeretteink öröksége
Mindenünk a szeretet, életünk a béke…
Szerintem ez a Világ öröksége…
2 hozzászólás
Szép vers és szép záró gondolat 🙂
Nem tudom, hogyan írod a verseidet, de van valami ismerős a gondolatszövésben.
Jómagam úgy írok – talán nem is tudnék másként – hogy folyamatosan írom a gondolataimat, és amikor már végére értem az írdatlan hosszú egy mondatnak, akkor tördelni kezdem, sorokra, mondatokra, formára. Szép ez a vers,! Magamat látom benne, imádkozó néniként. Köszönöm a figyelmedet. szeretettel fefo