Mint nehezen kibomló vihar előtt
a sötét felhő gomolygás olyan ez
a szürke lét, már villámra les minden,
már a villámra vár mind az egész föld.
Szorító, fülledt bénaság az élet,
arra vár vajon a végzet honnan jő
és ez a z érzés mindig csak egyre nő
– a levegő is ködszagú enyészet.
Én még emlékszem, hogy együtt húztunk mi
dérruhát a faggyal, s a nyárfák között,
várt minden mi élőnek öltözött, még
halni nem akarván, temetők fölött
libegni ősök sűrű lélegzetén,
de ni csak ki jött, az új Tavasz van itt!
2 hozzászólás
Melankólikus elmélkedésed
Kedves, szép feloldozással zárod,
Szeretettel gratulálok!
Kedves András!
Mint észlelem, Te is próbálkozol a szonetteket, bár nem helyezed oda még, mert ezeknek is van már külön helye. Mond én Néked, s hidd el nekem, ha megkezded, nem tudsz tőle távol maradni, mert ebbe bele lehet szeretni.
Szeretettel olvastam elmélkedésedet, teszik főleg az utolsó sora: "…ni csak ki jött, az új tavasz van itt!"
Nagyon kedves szavak. De sajnos még nem érezzük, hogy az új tavasz már itt lenne. Én itthon majd' megfagyok, mert a társasház kazánja elromlott, s nem fűtenek!
Szeretettel olvastam: Kata