Nina Zivancevic: Levél Cvetájevához

LETTER TO TSVETAEVA

Ah, now our time has come, Marina.
You visit me at night while I sit alone
With a glass of wine in hand
– you who do not need a key –
for you the most secret door of my room
is always open:
abandoned by our mothers,
we both loved children and poetry,
and hated Paris and poverty,
wearing the one and only dirty dress,
we kept clear of landlords and cops.
We both had blue eyes, many lovers,
and the incapacity to live with anyone.
Ah, I almost forgot: our fathers, too,
had similar jobs – the occupied themselves
with museums and art…
Still, I got angry yesterday
when someone called me Marina…
I’m neither important nor odd enough
to send daily reports to Beria…
How furious I was that you hanged yourself!
What courage, what a double cross, what a lie,
what a betrayal of poetry…
Marina, I’m child as you can see,
about you and life I really know nothing.
_________________________________________

LEVÉL CVETÁJEVÁHOZ

Ó, most jött el a mi időnk, Marina.
Éjjel látogatsz meg, mikor egyedül ülök
Egy pohár borral a kezemben
– te, kinek nincs szüksége kulcsra –
számodra szobám legtitkosabb ajtaja
mindig nyitva áll:
mi, anyáink által elhagyottak,
mindketten szerettük a gyermekeket, a költészetet,
és gyűlöltük Párizst, a szegénységet,
viseltük egyetlen ócska ruhánkat,
maradva tisztának háziurak és zsaruk előtt.
Mindkettőnknek kék szeme, sok szeretője volt,
és képtelenek voltunk bárkivel élni.
Ó, majd’ elfelejtettem: apáinknak szintén
hasonló munkája volt – múzeumokkal és
művészettel foglalkoztak…
Mégis, tegnap megmérgesedtem,
mikor valaki Marinának szólított…
Nem vagyok sem fontos, sem fura eléggé,
hogy napi jelentéseket küldjek Berijának…
Milyen dühös voltam, hogy felakasztottad magad!
Micsoda bátorság, kétszeres kereszt, hazugság,
a költészet milyen elárulása…
Marina, gyermek vagyok, látod,
rólad és az életről igazán nem tudok semmit.

* * * * *