Miért, miért, miért szültek engem e világra élni,
a sok mocsok, közöny, könyök közt félni?
Könnyem, mosd tisztára e szennyes földi takarót!
Szívem, ne hagyd kialudni a reményt, a haldoklót!
Felépülték, felhúzták, felemelték a falakat egymást közt az emberek.
A látszat velünk játszik, kirakatba tettük a lelkeket.
Én megszűntem mára sírni és megszűntem mostanra nevetni.
Félek adni, s félek kapni, félek hinni, s félek tagadni.
Mégis mi munkál bennünk, hogy hiszünk még a jóban?
Hogy felkelünk minden reggel, mikor hatot üt az óra?
Miért hordanak a nők ezrei a szívük alatt magzatot?
Miért várja minden élő ma is a holnapot?
Miért a kérdés, ha nincsen rá egy teljes válasz?
Vajon várható-e mindenre egy komoly magyarázat?
Vagy van, ami létezik, s nincs, ami nem lehet?
Megértesz-e, Istenem, óh megértesz-e engemet?
2 hozzászólás
Hát benned munkálkodik valami.De,véleményem szerint vigyáznod kell arra,
hogy a vers van-e alárendelve a gondolatnak-hitnek,vagy a vers csak köppenye
egy pillanatnyi rossz hangulatnak.Mármelyik aláhúzhatja,ha úgy tetszik kifejez-
heti a másikat de értékük nem lehet egyenlö.
Remélem olvashatokmég tőled.
Kedves Gyogyo, köszönöm a hozzászólásod! Érlelem magamban az általad leírtakat, próbálom megfejteni a mondanivalót, de most még nem sikerült teljesen. Örülnék, ha bővebb kifejtésre kerülne a dolog, mert ez most számomra lóg a levegőben, és ez nem jó érzés!:-)
Köszönettel: Kicsi Kavics