Még mindig hideg van odakinn.
Olyan, amilyen októberben
a pályaudvar koszos padjára
tapadva hallgatott
Bármilyen szép lenne,
a tárgyak sosem fáznak;
nincs reszkető dróthuzal,
fáradt lámpák vagy
beteg mozdonyok,
csak aki látja őket,
az érzi hidegebbnek a hideget,
és annyi vers súlyával
mozdul benne hirtelen az ősz,
hogy valami borzasztó
nehéz lesz,
nehéz, mint távolság,
a kötelező csend
vagy átírni összetartozást
nincsenek konok oszlopok sem,
csak aki látja őket,
az sejti néha, hogy
hiába nézhet keresztül az időn,
Isten sem tudja
visszaadni már…
1 hozzászólás
Alapvetően tetszik, érdekes, hogy pont azokat a dolgokat, képeket tagadod, amik versekben megjelennek/megjelenhetnének. És pont ezzel hozod mégis a hangulatukat. Talán a végét mintha kicsit elkapkodtad volna. Lehet, hogy a központozás változtatása máris segítene. De szerintem jó lett.
Üdv,
Poppy