Itt, hol egymásba érnek az üvegházak,
a beton didergő virágokat növeszt.
Gyökértelenségük felfalja e század,
s jó, ha jut majd nekik olcsó fakereszt.
Tépett szirmaikra rádermed a hajnal,
ahogy az év lassacskán konok télbe ér.
Régen nem perelnek sorssal-zivatarral,
egynyári álmaikat belepi a dér.
2 hozzászólás
Neti te aztán monumentális vagy, igazi költő, ó bárcsak én is lehetnék egyszer költő és nem csak firkászka.
Üdv:NcC
Kedves NcC, épp annyira vagyok költő, mint Te – olvastam a verseidet, úgyhogy csak ne szerényedj 🙂 Köszönöm az elismerésed!