Egy ideje minden az éjbe menekül
az unalomig forró, tikkatag nyárból.
A Hold hűvös, kietlen hegytetőre ül,
és csatakos szőrű bárányokat számol.
A gondolat nehéz, akár a verejték,
a hőség az elmét szűk abroncsba fogja.
Nem álmok születnek, csak bizarr rémmesék,
s vonyítva sír a város megannyi korcsa.
A vers is szűköl, s önjelölt, lázas poéták
homlokán bágyatagon hervad a babér.
A korahajnal már a háztetőkre hág,
mire minden múzsa a Parnasszusra ér.
6 hozzászólás
Szia! Ez remek! Igazi kánikulai történet. Csak a címe túl romanticizáló, túl semmitmondó magához a műhöz képest szerintem. Üdv, Poppy
Hali! Egy csomót gondolkodtam a címen. Ha tudsz jobbat, szívesen veszem.
Kedves Netelka! Hűen adtad vissza a versedben a hőség fékező erejét, ami bizony a szavakat, gondolatokat lassúlásra,megállásra kárhoztatja. Én a címet odailőnek tartom.
Gratulálok. Túri I.
Köszönöm, Imre!
Ez a vers engem nagyon megfogott. Egyszerűen remek! Nagyon szépen egybecsengenek a rímek és a szóképek is egyéni stílusra vallanak. (továbbá szerintem a cím jobb nem is lehetne 😉
Nagyon köszönöm, kedves Galev 🙂