dédszüleim szürke vályogházában
fekve várom a délutáni álmosságot
a felnőttek odakint beszélgetnek
biztosan komoly dolgokról amihez
én még kicsi vagyok
Cézár és Portás rendíthetetlenül
őrzik az udvar nyugalmát csaholásuk
megszokott dallam Elevérben
a szoba falát súlyos csend üli meg
festmények régi tárgyak
porszagú múltat idéző árnyak
hevernek szanaszét az emlékek mentén
s ahogy a dunyhák alatt fekszem
egy kósza foszlány fészkeli be magát
fejembe a földekről
ahogy a határban állok ruhámat
a szél kapdossa szelíden erre-arra
felfedező vagyok a Felvidéken
minden zugát kiismerve őseim
keze munkájának…
visszamennék de már késő
a földet eladtuk másnak
hogy majd az ő dédunokái írjanak
szebb és ígéretesebb jövőt
az elfeledett mának
6 hozzászólás
Szia medve!
Nosztalgia. Sokunkat elkap időnként, mert azok az idők szépek, jók voltak. Könnyű visszarévedni ezekhez a dolgokhoz, pedig ebbe a jóba fájdalom is vegyül. Az elmúlt idők visszahozhatatlansága.
A lezárás nagyon ráerősített a versedre, amely egyébként is hangulatánál fogva magával viszi az olvasót.
Tetszett amit írtál.
Üdv
Zoli
Kedves Zoli!
Nosztalgia – nem kis mennyiségben.
Nem állítom, hogy ez lesz életem legjobb munkája, de mindenképpen meg akartam írni ezt a vegyes emlékfolyamot… a délutáni sziesztáknál mindig nehezen aludtam el – közben néztem a sok ismerős-idegen tárgyat, ami itt-ott hevert a szobában.
Szép korszaka volt életemnek, a többi meg ott van a versben.
Köszönöm, hogy benéztél!
Kedves medve!
Az idő múlásával egyre több emléket hordozunk magunkban, de van amire jó visszaemlékezni.
Tetszett a versed.
Üdv: harcsa
Kedves harcsa!
Ahogy írtam, egyszerre nyomasztó és édes az emlék… szerettem a földet, ahol dédszüleim dolgoztak, a cím pedig utal a másik aspektusra…
További jó olvasgatást!
Kedves Meve!
Gratulálok, szép, fájdalmas visszaemlékezésedhez!
Szeretettel: Ildikó
Kedves Ildikó!
Köszönöm, hogy elolvastad! 🙂