Az őszi reggel csípős hidegére
folyékony aranyként ömlik rá a Nap;
dermedt ágakon csöndben araszolva
hulló falevélbe életet harap.
Csókja, akár a méz – fa kérgén csurran,
hogy áldó melegét a föld igya be.
Lágy takaróként ül meg az avaron,
majd felkapja a szél, s elszalad vele.
Fut, fut a szél, elébe megy a télnek,
zordon holnapokba fényt lopni indul.
s míg hóna alatt jókat kacag a Nap,
Délen a világ épp virágba borul.
2005. október 10.
8 hozzászólás
Hangulatos ! 🙂 A természet Netelkán keresztül nézve! Ölel: Zsuzsa
Hát igen. Most az őszt bűvölted elénk. Csodaszép.
Zsuzsám, nagyon köszönöm 🙂
Kedves Drusza, örülök a véleményednek és köszönöm 🙂
Mintha valaki már ősszel a tavaszt várná…
Én mindig azt várom 🙂 Legalábbis az őszt és a telet ki tudnám hagyni 🙂
"hulló falevélbe életet harap." – Avvv, "ez oszt igen", ahogy a nagymamám mondaná 🙂
:)) Köszönöm 🙂