0.
Üregesen szemeken át folyik fény
Ma könnyekben mérik súlyomat
Nehéz vagyok a napsugaraknak.
65.
Lassan olvad el viaszos rétegem
Lángokba menekül, porladó árnyék
Elszáradt ér viszi ezüstös véremet.
-36.8
.
Nehéz vagyok, higanyból van vérem
Lehetek akárki a csend zajában
Retinám képei vetkőztetnek.
-∞
Leszek mozdulatlan áramlás
Megállítható végtelen súlya
Lebegő szívképek cafatjai.
6 hozzászólás
Tetszik a versed. röviden sokat mond minden sor.
Gratulálok. Ágnes
Remek gondolatsor.
Szeretettel gratulálok: Ica
Kedves Dorothy!
Gyönyörű utazás a felszínen folyó könnyektől, a viaszos bőrön és higanysúlyú véren át, egészen a (soha fel nem olvadó?) szívig. Legalábbis én ezt "olvastam bele". Tetszett! Megint. 🙂
Köszönöm szépen mind a hármótoknak, azt hiszem, Márk, te írtad le, mire is akartam kilyukadni, bár magam sem tudtam, hogy mit írok, de úgy látszik a tudatalattim valamit jobban ki tudott belőlem hozni, mint én tudatosan. 🙂
Ezek szerint közvetítettem közted és a tudatalattid között? Igazán megtisztelő! Ki gondolta volna, hogy a költő a vers és az olvasó ilyen módon is kölcsönhatásba léphet egymással. Azt hiszem ez az igazi költészet! 🙂
Ez nagyon jó észrevétel, köszönöm szépen a hozzájárulásodat a műhöz!:)