Elfújta az idő, kifújta a szél,
nem kelek már útra, megborult a tér.
A fák alatt lángoló aranyköves út
a ragadós méz-horizont alá fut,
nézd, hogy iszok, talán kút
lett fáradt lelkem. Fel se kellett kelnem,
hogy tudd, állni akarok, szerelmem,
tárd ki ablakod, és lábnyomom helyett
téged követlek remegve…
és magam helyett téged szeretlek
egy magányos nappalon,
s ha álmos vagy, hagyom,
hogy önmagammal aludj el,
tőlem tanulj, s kelj pirkadatra,
aranyom, minden napra.
Álmodj birkahaddal,
én számolgatok, ha nyitva hagytad
örvénylő elméd,
s ha ruha nem véd, melléd
bújok, hajad hullámait szelve,
hatást, túl drámait keltve,
csupán radírt kenve próbálkozok…
s ha szétszakad lapom, sem értem meg,
miért nincsen értelme nélküled dalomnak,
osztatlan az álmom,
pontatlan a számsor,
még mindig nem tudtalak összegyúrni…
és ezzel egy versem sem teljes…
maradok örömtől terhes,
mert annyira üres a mindenség!
S ha jön siker még,
gratuláció is legyen, úgy, hogy lehajtva fejem,
te kezeddel rázzam kezem.
Fojtogató sötétben te ujjad mutat
cápáktól hemzsegő, őrjöngő utat,
és kapd el nehéz léptem úgy, hogy nem kértem,
és ha féltem létem, szembesíts; végem
van egyszer…
A víznek én is adok ízt talán,
de kérlek, válj ki a ködből, Kaszonyi Tamás…
Mert úgy érzem, láttalak,
mert túl régen vártam a
másik felem.
Felemelem hozzád lelkem,
hogy együtt ereszkedjünk
le, le…
Olvadjunk tömegbe,
olvassunk könnyeket,
s a világban, hogy mi mennyire releváns,
te légy, ki az ál-egyformaságban belelát,
mert nem ver át, az a szempár, mi felemás,
a szivárvány is öblös kiáltás,
önző, ki lát mást,
de ha önözni akarsz, magázz engem,
magad lásd bennem…
Mikor sötétben ülünk, és hangoddal hallok,
csak zongorázzak… és tapsolsz
a csendben, mert mardos,
hogy nem neked vagyok,
hanem te mozgatod ujjaim szívbillentyűmön…
Irigy lettem,
mert nem bírnék több színt az íriszedben.
Simíthatnál alföldet – zöld mosolyoddal –
éltetted egyetlen hibád,
de ha zöld lenne az egész világ,
elhinném, te okoztad.
Eloldozod magadat sok mástól,
nagyot hallasz a nyomástól,
mert rád most én nehezedek,
egy ezred sem ken meg,
s azóta vajra fested kenyered,
olvasom tenyered,
de még nem tudom, mit írhatnék rá…
S ha úgy érzem, ennyi oldal után kimerültem,
bújnék, de meginogtam…
Játszótér lelked, de rám szól még este; késő van…
s már reggel vésőt ad,
hogy folytassam munkám,
forgassam bután,
és esetlenül. Elméd sikítva néz rám,
s ha valamit kitöröltem, mit írhatnék rá?
Mit bízhatnék rád,
ha sírva tréfálsz?
Mindent.
1 hozzászólás
Ejjha. Úgy látom ez a szerelem nagyon meváltoztatott mint költőt. Nagyon változatos ahogy ez le van írva. Nem is tudok egyebet mondani, gratulálok.
Üdv