Újra elmész, s én nézek utánad,
lelkembe belemar a haragos bánat.
Karjaimban pihenj, ha mindened elfárad.
Minden nap eltűnsz, lépsz az útra,
s félek, többé nem látlak soha újra.
Hajszálaim közé csak a szél mi fújna.
Kőből rakok két kezemmel kaput,
hogy lásd, merre lesz majd a visszaút.
Szavam eléd örülve s félve jut.
Patak dalol halk lépteid mellett,
nálam maradt, nem kell viselned terhet.
Mégis sírok, hogy tőlem csak ennyi tellett.
Elmész mindig, s én nézek utánad,
lelkembe belemar a megnyugvó bánat.
Mert jól van így, és nincs már ami lázad.
1 hozzászólás
Végigkísér a fájó elválás, látom a képet, mit leírsz, a paradox Újra – Elmész egymásnakfeszülése a lélekben, a szerelem, elmúlás, elengedni nehéz- ézrését láttattad egyedien kidolgozott képekbe:) A kezdeti "haragos bánat" az utolsó versakban a végső belegnyugvást, elengedést, szükséges lemondást érezteti a "megnyugvó bánat". …:) "Örök búcsú"….s mégis vallomás, léleknek csöndjével, s talán szemedben könnyel..:) Igen Miléna, vannak ilyen fájó pillanatok…..s ezt számomra különösen szépen megfogalmaztad. Gratulálok, nekem tetszett!
Üdvözlettel: DM)