tél volt akkor is szél fújt hó esett
Nagyapám kucsmáján fehérlett a hideg
megült bajuszán a lehelet bársonya
én voltam vagy a tél ki mosolyt csalt oda
kétszer melegedtem mondta nevetve
és kisbaltáját a sarokba tette
örökségem lett az erdő és az élet
éveim mint a föld egyre többet érnek
könnyű hisz lányhitem erős vállad tartja
tél szagú fák között sétálunk alatta
óriás lépteid átérnek léptemen
s én nyomodba érni próbálok szüntelen
2 hozzászólás
Drága Mara!
Csodaszép, megható emlékverset hoztál.
Régen jártál itt.
Szeretettel ölellek: Ica
Kedves Marika! Nagyon szép vers, nagyon szép örökség. Szeretettel. Éva